Azt hiszem, egy személyes blog sokmindenre jó. Kiírhatod az érzéseid, és ha nem mutatod meg senkinek, rá sem találnak. Egyszer már próbáltam hasonlót vezetni, csak arra elég hamar ráuntam. Minden gyermeki problémám kiírtam, ez volt úgy.. Körül belül négy éve. Azóta egyre rosszabb a lelki világom, ami gáz, mert még fiatal vagyok a világra szóló depizéshez. Azt a tizenhat éves, érvágós tumblisoknak kell csinálni, akiknek szar az életük, mert nem kapnak ájfón hatot.
Az utóbbi időben egyre többet sírtam. Csak úgy a semmin, ha valami egy kicsit szomorúbb volt, elbőgtem magam, vagy ha valaki nem úgy szólt hozzám, már gyűltek a könnyek a szememben. Ez eléggé gyakran szokott lenni, mivel nem vagyok éppen az átlagos nádszálvékony, szőke leányzó. Dagadt vagyok, és ami a leggázabb, hogy lefogyni sem tudok. Mostanában már étvágyam sincs igazából, de egyre jobban hízok. Reggelizni nem szoktam, ebédelni alig valamit, vacsorára is az egy szelet kenyér a maximum.
Viszont eltértem a tárgytól. A Trónok Harcán elsírtam magam, mert az első évad kilencedik részében megölte Joffrey Eddardot. Fél óráig itattam az egereket, hogy mekkora barom már ez a rohadék.
Azután volt egy animációs film. Egy nyuszi megvarrta élete szerelmét, az életre kelt, viszont amikor már felsóhajtasz, hogy: "Sikerült!", az idő letelik, és a nyuszi eltűnik, magára hagyva a lányt. Nem tudom kiverni a fejemből a rózsaszín nyulat. Megdöbbenve állt, magányosan, szomorúan. Faképnél hagyták. Meg nem tudom számolni, engem hányszor hagytak cserben. Az, akit a barátomnak hittem elárult, meg hasonló szappanoperába illő jelenetek. Majd szépen lassan kialakult bennem az az érzés, hogy jelentéktelen vagyok. Ez máig mardossa a lelkem, ami vicces, mert azt hiszem, itt barátokra leltem. De mégis. Nyolc évesen, vagy fiatalabb koromban jött ez, és azóta érzem. Az apám alkoholista volt, milliószor sértegetett hasonló dolgokkal. Utáltam. Ez eléggé ironikus, mert mostanában jobban kijövök vele, mint jóanyámmal. Viszont ő teljesen más tészta. Ha jó kedve van, mindenki boldog. Viszont ha robban, éppen csak azt nem mondja, hogy bánja a születésem. Egyedül rajtam tölti ki a mérgét, a bátyám kollégiumban van. Mázlista. Számlálom a napokat, amíg én elmehetek Budapestre, addig valahogy kibírom.
A bátyám is nehéz eset. Agresszív a drága, engem ver, amit ő kis ütéseknek állít be. Vicces, ha "Éppen csak hozzám ér", akkor miért vöröslik néhány helyen a bőröm? És az a legrosszabb, hogy neki hisznek. Mindig is én voltam a gonosz, aki provokálja. Verjünk el rajtam minden port, jeee.
Az iskola.. Nehéz róla beszélni. Vannak, akik tudtommal a barátaim, de mi van, ha csak tettetik? Akárhányszor valaki súgdolózik a közelemben, átfut rajtam, hogy biztos rólam van szó. Az osztályunk nem a legkitartóbb közösség, ezt meg kell hagyni. Van egy ribanc, és a csicskása, aki igazából szívből utálja a lányt, és kibeszélni minden dolgát nekem. Vannak a nagybetűs Lányok, négy csaj egy csoportban, talán velük vagyok jóban. Van a barátnőm és én, akik semlegesek vagyunk. Vagy legalábbis ő. Én a leglúzerebbek közé sorolnám magam. Hagyom, hogy lemásolják a történelem házidogám, és szó nélkül bírom, amikor rajtam röhögnek. Illetve csak összeszorítom a szám, és magam is megeröltetem, hogy ne remegjek.
Van egy fiú, aki rémesen tetszik. Csak az a baj, hogy ha épp a látómezejébe kerülök, akkor is baromságot csinálok, ő meg vigyorog. Nem vagyok épp a legszebb lány a földön (értsd: rohadt ronda), ezért annak örülök, ha észreveszi a nagy tömböt, ami én vagyok. A közelemben lakik, és ez is rémes. Sokszor a házunk közelében bandázik, én ilyenkor vörös fejjel szaladok el a csoportjuk mellett. Nem észrevehető a zavarom, ugye? Szerintem már rég tudja, hogy fülig bele vagyok zúgva, és a hátam mögött röhög rajtam. A paranoia szintem ha számokban mérnénk, az megegyezne a nullával. (Hah, irónia..)
Miközben e sorokat írtam, könyér könycseppek csúsztak le az arcomon. Igazából ha nem mentem volna ki muteromhoz, még mindig Trónok Harcát néznék, és Jon Snowban gyönyörködnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése